Ahogy telik az idő,egyre több embert veszítünk el.Kit a halál ragad el,kit csak a sors sodor odébb.Egyik se jó,de ha választani lehetne inkább kerüljek pár ezer km-re bárkitől,mintsem örökre váljak meg tőle.

Arra számítottam,hogy ez egy különleges év lesz,hamarosan itt a nagykorúság,már majdnem a küszöbénél állok.:) Aztán hiába,ha egyre kevesebbnek érzem magam,mert egyre kevesebben vannak körülöttem.Nem,nem síránkozok,csupán leírom mit érzek.

Hát a mai nap is odabaszott.Megtudtam,hogy örökre elment egy iskolatárs.Azaz évfolyamtárs.Nem igazán ismertem őt,sőt alig beszélgettünk,mégis megrázott a dolog.És hihetetlen,hogy előtte állt az élet.Mint előttünk.Tegnap éppen váltottam Vele pár szót.Aztán este történt egy baleset.(Aki érintett tudja mi történt.) 18 éves volt. Mennyi minden várt még rá... Ilyenkor végigfut az agyamon,hogy vajon én kihasználom eléggé az elém táruló lehetőségeket?Vagy hagyom,hogy sodródjak és csak történjenek az események?Sajnos az utóbbit teszem,mert ez könnyebb,könnyebb ülni és várni.És ez a baj.Sokkal boldogabb lehet az ember,ha ő maga irányítja a saját életét és a körülötte zajló ÉLETET.Persze vannak váratlan fordulatok,események,melyekbe nem avatkozhatunk közbe.Ilyen a halál is.Egyszercsak magával ránt.Nincs tekintettel korra,nemre,"rangra".Csak jön.Ezért kellene jobban ÉLNI.